bemutatom a Manka utazásait - második rész

Ott tartottunk valamikor január végén, hogy Manka a francia búcsúvacsorán eldönti, meglátogatja Emily nevű angol barátnőjét. Ezért Normandiában hajóra száll, hogy átszelje a La Manche csatornát. A könyv második felében a vidéki Angliáról lesz szó, sok-sok képpel, remélem, izgultok:)

(Ha előtte az első részt szeretnéd elolvasni, ide kattints.)

Tehát  a hajóút.

Mielőtt felszállnánk erre a rettenetesnagy hajóra, időzzünk egy kicsit Le Havre tengerpartján. Nem ez a legszebb tengerpart a világon, maga a város is inkább érdekes, mint szép, a második világháborúban szinte földig rombolták. Láttam néhány korabeli fotót egy könyvben, egy nyüzsgő kikötőváros lehetett előtte, olyasmi, mint Rouen (az első részben írtam róla). Most is egy nyüzsgő kikötőváros, de most elég eklektikus, az a fajta eklektika, amitől inkább idegenkedem, nagyon furcsa hangulata van. De az, hogy van egy tengerpartja, határozottan jót tesz neki. (Építészek sokkal többet tudnak erről a városról, mert építészetileg viszont nagyon érdekes, a második világháború után Auguste Perret tervezte és építtette újjá a várost vasbeton felhasználásával, úgy tervezve az épületeket, hogy világosak legyenek a helyiségek, minden házba jusson napfény.

Ez tehát a plázs:

Megérkezés és nagy hajó után kisebb lakóhajók:

 A Florence nevű lakóhajó valóban létezik, tetszett a színe és a neve is, így bekerült  a könyvbe. Rengeteg lakóhajó közlekedik és "parkol" Angliában a csatornarendszeren, sokan itt élnek márciustól októberig. Az ablakokon csipkefüggöny, a hajó tetején tűzifa, fűszernövények virágcserepekben, az orrában kis hintaszék, ott lehet hímezgetni a napon egy jó tea mellett (láttam ilyet).

Itt lakik Emily, egy csodás kis házban, egy rózsakert közepén:

 Ha valaki megkérdezné, mi hiányozna  a legjobban Angliából, azt hiszem, első helyen a vidéki házakat említeném. Helyes kis farmok, kanyargó utcák, lakóházak, a vörös tégla a fehér ablakkeretekkel, nemritkán színes ajtókkal, és a sok zöld növény, virág, rózsa. Annyira otthon érzem itt magam, hogy az leírhatatlan. Ez a rusztikus hangulat lenyűgöz, pedig falusi (liba) lány vagyok, tehát nem a városi lány szemével tűnik romantikusnak a dolog. Imádom.

 Erről a házról mintáztam Emily otthonát. Mellette, jobboldalt, egy kicsit látszik, van egy nagyon vicces fa!

Teljesen a házhoz lapul, mintha bújócskát játszottak volna, csak őt elfelejtették volna megtalálni.

Ez is egy kedvenc.

Futórózsa

 Ez Walesben van, egy cuki kis étterem, a teljes épületet befutották a növények, ősszel meseszép lehet.

 Ez itt Beatrix Potter farmja, szegényt már megint iderángatom ( itt már írtam róla), de az ő kertje is csodaszép volt.

és egy színes ajtó:

A következő oldalon a bárányok jönnek:

 Manka régóta álmodott arról, hogy megölel egy puha bárányt. Én is szoktam erről álmodozni, de ennél közelebb még nem jutottam hozzá:

Nem is tudom, melyikünk volt jobban megijedve  a másiktól.

 Ők itt nyírás után vannak:)

Ők nem engedik.

Egy kis zöld még az oldalpárhoz:

Ez itt régen egy vízimalom volt.

Ez a kép nagy kedvenc.

Ez pedig a kőkerítés, ami az illusztráción a pöttyös sávok. Úgy tudom, ezek a kerítések azokból a kövekből épültek, amiket a földművelés közben kiforgattak a földből. Elég köves itt a talaj.

A következő képen a viktoriánus Mankák jelennek meg, festményeken.

 E kép múzsája Sudbury Hall, erről is írtam már többször, itt forgatták a Büszkeség és balítéletben Pemberley belső jeleneteit, ez volt Mr. Darcy otthona.

A leginkább felismerhető a hosszú galéria, ami a filmen így nézett ki:

és ilyen most:

 Állati jó, hogy a fényviszonyoktól eltekintve, ez ugyanaz a kép:) A szőnyeg is. 

Az ott egy gyerek a szőnyegen, aki egy kicsit hisztizett.

De Mr. Darcy portréja nem lóg a falon, megnéztük:)

Ez pedig a kilátás a hátsó parkra.

A következő oldalpáron az időjárást taglalom. Nem kell hozzá sok szó, tényleg sokat esik. Mikor esik, kevesebbet kirándulunk, még kevesebbet fényképezek.

 A teázós oldal következik.

Lehet, hogy snassz dolog, de mióta itt vagyok, elkezdtem gyűjteni a  teáscsészéket, bögréket. Mondjuk viszonylag soha nem veszek boltit, inkább a bolhapiacokon nézelődünk, vagy a kastélyok ajándékboltjaiban (ahol nagyon drága minden, egy szívecskés bögrével már háromszor elváltunk egymástól, remélem, még megkaparinthatom!). Hogy bemutassam őket, írok majd egy külön bejegyzést, de hogy ne maradjon a teás szekció fotó nélkül, megmutatom, miből iszom minden reggel a teám:

Nyáron vettem, a Beatrix Potter farmja melletti kisbótban. Najó, méregdrága shopban. Azóta persze annyi helyen belefutottam már különböző csészékbe és szettekbe, el sem kellett volna utazni érte ilyen messzire!

És az utolsó kép, Manka hazaérkezik, éppen nyitja a kertkaput.

Erről a képről sem tudok fotót mutatni, mert még nem érkeztem haza. Bár mostmár van itthon és otthon is, mindkét helyen jól érzem magam, de leginkább útközben vagyok, ami rugalmasságra tanít. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, nem vágyom nagyon az állandóságra.

A könyv végén, mintegy meglepetésként, egy kis fotóalbum található azokkal a fotókkal, amiket a normandiai és az angliai kirándulásaim alkalmával készítettem, és idáig csak online, a blogon vagy a fb-on voltak láthatóak:

 

 A Loire-menti kastélyok, Etretat, Le Havre, Rouen,

 Rouen, Honfleur, Sudbury Hall (kívülről!), mező és tengerpart,

 lakóhajó előtt, útközben, Beatrix kertjében, Lyme Parkban, és hortenziák között.

*

Eddig tartott a mese mára.

A könyv tavaly novemberben jelent meg a Cerkabella kiadó gondozásában, a nyomdai előkészítés régi kedves barátom, Petényi Tibor munkája.

Ha szeretnétek, itt tudjátok megrendelni, a Bookline oldalán (kedvezménnyel), de általában kapható a gyerekkönyvesboltokban is, mint például a Pozsonyi Pagony (Bp, Pozsonyi út 26), vagy a Két Egér (Bp, Ráday utca 20).

Köszönöm, hogy velem tartottatok:)

hát így.

Amikor öt éve elkezdtem ezt a blogot, eleinte csak képeket tettem fel a munkáimról, mert ezt a felületet webes portfoliónak szántam. Aztán egyre többet írtam, néha személyesebb dolgokat is. Amikor már elég sok olvasóm lett, akkor egy kicsit elgondolkoztam, hogy kell-e ez a fajta dolog nekem, és rájöttem, hogy nem vagyok felkészülve arra, ahová nőhet. Hiszen nem volt célom kitárulkozni, úgy gondolom, egy alkotó egyébként is talán többet és őszintébben nyilatkozik a saját munkái által. Szóval egy kicsit akkor visszavettem a szövegből, már ami a dolog személyesebb részét illeti. Aztán egy éve olyan változások következtek be az életemben, amelyeket mégis meg kellett volna valahogy írni, csak nem tudtam, hogyan…vívódásaimnak eredményeképpen gondosan becsomagolt bejegyzéseket olvashattatok, mondhatjuk, óvatos lány vagyok.

Tudjuk ezt most be egy őszinteségi rohamnak, de az is igaz, hogy egyrészt rájöttem, vannak nagyon-nagyon régi olvasóim, akiknek illene elmondani (valamiért így érzem) hogyan is kerültem ide, másrészt attól, hogy a blogot szakmainak szánom, ennyit talán elárulhatok magamról, harmadrészt szeretném eloszlatni a gyanút, miszerint nyertem volna a lottón.

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt elutaztam egy óvodáskori barátnőmhöz Franciaországba, hogy kifessem első gyermekük gyerekszobáját. Láttátok, kiposztoltam. Az első hét csodás-kastélyos-napsütéses kirándulásokkal telt, olyan volt, mint egy csajos film, a második festékszaggal teli (de arra is nagyon szívesen emlékszem vissza). A második héten találkoztam egy magyar fiúval, aki miatt a hazautazásom után szélsebesen igyekeztem befejezni két könyv illusztrálását, elrendezni a dolgaim, és visszamenni másfél hónapra - mert 1700 km távolsággal nem nagyon lehet randevúkat szervezni, és kettőnk közül az én munkám volt a rugalmasabb. Az, hogy jönnöm kellett, nem volt kérdéses. Novemberben hazautaztam, karácsonyi hajrá. A karácsonyi hajrát annyira komolyan vettem, hogy utána másfél hónapig beteg voltam. Felmondtam az albérletem és nagy nehezen összecsomagoltam az életemet két bőröndbe és újra útra keltem Franciaországba (már útközben meggyógyultam, nagyon érdekes). Normandiában csak a februárt töltöttük, március elején átköltöztünk Angliába, így most öt hónapja itt élünk. Én, az otthonülő, egy éven belül a második idegen országba… sokszor még ma is nevetek rajta.

A dolgok olyan gyorsan következtek egymás után, és annyi mindent történt, hogy csak most, ennyi idő után kezdem felfogni, megélni igazán, hogy mennyire szép helyen vagyok itt Anglia szívében. Ezt a szíves dolgot nem én találtam ki, olvastam valahol, de szerintem igaz. Anglia közepén élek és a vidéki élet teljesen lenyűgöz. A szép kis falvak, a kastélyok, a kertek, a legelők, fekete lábú bárányok, a rengeteg énekesmadár, az erdők...

Szerintem igenis meg lehet szokni az esőt, bár ha hetekig zuhog, azért az nem olyan vicces, de cserébe égig ér minden növény és szuper, színes gumicsizmákat lehet kapni. Idén valószínűleg nem barnulok le. Még mindig meg akarok állni minden mezőn a bárányoknál, egyszer már lett volna lehetőségem közel kerülni hozzájuk, de azok ijesztően nagyok voltak, nem, nem keverem össze a tehenekkel.

Azt viszont, hogy az út bal oldalán kell közlekedni, olyannyira nem tudom megszokni, hogy mostmár totál keverem, hiába mondják, hogy ez a természetesebb az agynak. Az a hihetetlen választék, ami itt az áruházakban található, először lenyűgöz, később bosszant, viszont a rengeteg csomagolóanyag, amit hazahozunk vele, elborzaszt. A lányok tíz fokban is fürdőruha méretű ruhában mennek bulizni, tíz centis magassarkúban, amit éjfélkor már a hónuk alatt cipelnek, és nemes egyszerűséggel felteszik a meki pultjára rendelés közben. A fiúk hajvasalót használnak és a nadrágot valószínűleg valami spray-vel fújják fel magukra, olyan szűknek tűnik. Az emberek általában nagyon kedvesek, de tartok tőle, hogy letelepedni azért nem lehet itt olyan egyszerű („á, mi nem számítunk helyi lakosnak, még csak húsz éve vagyunk itt”).

De azt hiszem, egy kissé elkanyarodtam a témától. Az utazásom oka abszolút magánéleti döntés volt, nem nyertem ösztöndíjat sehová, nem adtam fel a korábbi munkáim, hogy bébiszitter lehessek, nem nyertem a lottón, egyszerűen csak követtem ide valakit. Ezért nem teregettem ki itt a blogon se és máshol sem, és ne kérdezzétek, most miért írok róla, talán most ülepedett le ez az egész annyira, hogy már tudok írni róla. Igen, azt hiszem, az agyam eddig folyamatosan le volt maradva, és most érte utol az eseményeket. Az elmúlt fél év nagyjából elment azzal, hogy megküzdjek pár saját problémával és azzal, hogy hagytam ülepedni a dolgokat: szerintem nincs olyan, hogy valaki külföldre költözik, és minden zökkenőmentesen alakul... egyszerűen ez egy akkora döntés, akkora változás... Még akkor is, ha az én munkám olyan, hogy bárhonnan végezhetem, ez azért nem ennyire egyszerű. Sok-sok nehéz pillanaton vagyok túl és rengeteg dolgot tanultam magamról.

Örülök, hogy ezt most megírtam, mert amit eddig nem tudtam megtenni, most kifejezetten jólesett. Szeretek itt lenni. Hálás vagyok, hogy ezt most ilyen mértékben átérzem. Azt még nem tudom, meddig maradunk, ez az év megtanított nem tervezni. :)

elhagytam

...Normandiát és Angliába költöztem.

Az utóbbi időkig én voltam a leginkább otthonülő mindenki közül, akit ismerek:) De néha 180 fokot fordul a világ velünk. És ez nagyon jó így. Nagyon sokat tanulhatunk magunkról, ha engedjük, hogy megtörténjenek velünk a dolgok. Csak legyetek elég rugalmasak! Nehéz:)

Az utolsó francia délutánt Etretatban töltöttük, néhány fotó még innen, utána már angol képek jönnek.

Hamarosan újra megnyitom az etsy boltom, az itt látható Mankákat már oda fogom feltölteni.