hát így.

Amikor öt éve elkezdtem ezt a blogot, eleinte csak képeket tettem fel a munkáimról, mert ezt a felületet webes portfoliónak szántam. Aztán egyre többet írtam, néha személyesebb dolgokat is. Amikor már elég sok olvasóm lett, akkor egy kicsit elgondolkoztam, hogy kell-e ez a fajta dolog nekem, és rájöttem, hogy nem vagyok felkészülve arra, ahová nőhet. Hiszen nem volt célom kitárulkozni, úgy gondolom, egy alkotó egyébként is talán többet és őszintébben nyilatkozik a saját munkái által. Szóval egy kicsit akkor visszavettem a szövegből, már ami a dolog személyesebb részét illeti. Aztán egy éve olyan változások következtek be az életemben, amelyeket mégis meg kellett volna valahogy írni, csak nem tudtam, hogyan…vívódásaimnak eredményeképpen gondosan becsomagolt bejegyzéseket olvashattatok, mondhatjuk, óvatos lány vagyok.

Tudjuk ezt most be egy őszinteségi rohamnak, de az is igaz, hogy egyrészt rájöttem, vannak nagyon-nagyon régi olvasóim, akiknek illene elmondani (valamiért így érzem) hogyan is kerültem ide, másrészt attól, hogy a blogot szakmainak szánom, ennyit talán elárulhatok magamról, harmadrészt szeretném eloszlatni a gyanút, miszerint nyertem volna a lottón.

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt elutaztam egy óvodáskori barátnőmhöz Franciaországba, hogy kifessem első gyermekük gyerekszobáját. Láttátok, kiposztoltam. Az első hét csodás-kastélyos-napsütéses kirándulásokkal telt, olyan volt, mint egy csajos film, a második festékszaggal teli (de arra is nagyon szívesen emlékszem vissza). A második héten találkoztam egy magyar fiúval, aki miatt a hazautazásom után szélsebesen igyekeztem befejezni két könyv illusztrálását, elrendezni a dolgaim, és visszamenni másfél hónapra - mert 1700 km távolsággal nem nagyon lehet randevúkat szervezni, és kettőnk közül az én munkám volt a rugalmasabb. Az, hogy jönnöm kellett, nem volt kérdéses. Novemberben hazautaztam, karácsonyi hajrá. A karácsonyi hajrát annyira komolyan vettem, hogy utána másfél hónapig beteg voltam. Felmondtam az albérletem és nagy nehezen összecsomagoltam az életemet két bőröndbe és újra útra keltem Franciaországba (már útközben meggyógyultam, nagyon érdekes). Normandiában csak a februárt töltöttük, március elején átköltöztünk Angliába, így most öt hónapja itt élünk. Én, az otthonülő, egy éven belül a második idegen országba… sokszor még ma is nevetek rajta.

A dolgok olyan gyorsan következtek egymás után, és annyi mindent történt, hogy csak most, ennyi idő után kezdem felfogni, megélni igazán, hogy mennyire szép helyen vagyok itt Anglia szívében. Ezt a szíves dolgot nem én találtam ki, olvastam valahol, de szerintem igaz. Anglia közepén élek és a vidéki élet teljesen lenyűgöz. A szép kis falvak, a kastélyok, a kertek, a legelők, fekete lábú bárányok, a rengeteg énekesmadár, az erdők...

Szerintem igenis meg lehet szokni az esőt, bár ha hetekig zuhog, azért az nem olyan vicces, de cserébe égig ér minden növény és szuper, színes gumicsizmákat lehet kapni. Idén valószínűleg nem barnulok le. Még mindig meg akarok állni minden mezőn a bárányoknál, egyszer már lett volna lehetőségem közel kerülni hozzájuk, de azok ijesztően nagyok voltak, nem, nem keverem össze a tehenekkel.

Azt viszont, hogy az út bal oldalán kell közlekedni, olyannyira nem tudom megszokni, hogy mostmár totál keverem, hiába mondják, hogy ez a természetesebb az agynak. Az a hihetetlen választék, ami itt az áruházakban található, először lenyűgöz, később bosszant, viszont a rengeteg csomagolóanyag, amit hazahozunk vele, elborzaszt. A lányok tíz fokban is fürdőruha méretű ruhában mennek bulizni, tíz centis magassarkúban, amit éjfélkor már a hónuk alatt cipelnek, és nemes egyszerűséggel felteszik a meki pultjára rendelés közben. A fiúk hajvasalót használnak és a nadrágot valószínűleg valami spray-vel fújják fel magukra, olyan szűknek tűnik. Az emberek általában nagyon kedvesek, de tartok tőle, hogy letelepedni azért nem lehet itt olyan egyszerű („á, mi nem számítunk helyi lakosnak, még csak húsz éve vagyunk itt”).

De azt hiszem, egy kissé elkanyarodtam a témától. Az utazásom oka abszolút magánéleti döntés volt, nem nyertem ösztöndíjat sehová, nem adtam fel a korábbi munkáim, hogy bébiszitter lehessek, nem nyertem a lottón, egyszerűen csak követtem ide valakit. Ezért nem teregettem ki itt a blogon se és máshol sem, és ne kérdezzétek, most miért írok róla, talán most ülepedett le ez az egész annyira, hogy már tudok írni róla. Igen, azt hiszem, az agyam eddig folyamatosan le volt maradva, és most érte utol az eseményeket. Az elmúlt fél év nagyjából elment azzal, hogy megküzdjek pár saját problémával és azzal, hogy hagytam ülepedni a dolgokat: szerintem nincs olyan, hogy valaki külföldre költözik, és minden zökkenőmentesen alakul... egyszerűen ez egy akkora döntés, akkora változás... Még akkor is, ha az én munkám olyan, hogy bárhonnan végezhetem, ez azért nem ennyire egyszerű. Sok-sok nehéz pillanaton vagyok túl és rengeteg dolgot tanultam magamról.

Örülök, hogy ezt most megírtam, mert amit eddig nem tudtam megtenni, most kifejezetten jólesett. Szeretek itt lenni. Hálás vagyok, hogy ezt most ilyen mértékben átérzem. Azt még nem tudom, meddig maradunk, ez az év megtanított nem tervezni. :)